Az Egyperces mesepályázat második fordulójának nyertesei.
Gratulálunk a nyerteseknek.
A Csodaceruza-könyvcsomagokat július 6-án adjuk át a T-Com Gyerek Szigeten, 15 órakor a Nagyszínpadon!

GYERMEK KATEGÓRIA

Soós Veronika (9 éves)

Hernyótortát odúért

Ugye tudjátok, hogy a harkály csodálatos odút tud készíteni. A rigók bezzeg mindig rossz fészket raknak, amit a legkisebb szél is lesodorhat a fáról. Irigyelte is a rigópár a jóhírű ácsmestert.
Egyszer megkérték, hogy faragjon nekik egy új odút a tojásaik számára. A harkály elvállalta a munkát, és már aznap megérkezett fúróval, vésővel, reszelővel felszerelkezve. Nagy kopácsolás hallatszott a kert végében álló öreg fűzfa felől.
- Készen van? Készen van? - csivitelték egyre a rigók.
- Kész! - kiáltott a harkály.
- Köszönjük, ácsmester úr!
A rigók vidáman berepültek új otthonukba.
- És a fizetségem?
- Milyen fizetség? - kérdezték értetlenül a rigók?
- A mestermunkáért tíz kövér hernyócskát kérek.
A rigók elindultak hát kukacot keresni. De bizony csak kilencet találtak.
- Most mitévők legyünk? - tanakodtak. Végül a rigómama kitalálta: süt a harkálynak egy finom hernyótortát, így talán nem veszi észre, hogy hiányzik egy a tízből.
Másnap megérkezett a harkály, kis kosárral a csőrében.
- Már nagyon éhes vagyok. Alig várom a hernyócskámat.
Nagy meglepetésére madármama egy kukactortával várta az odú előtt.
- Ilyen finomat még nem ettem! - ámuldozott a harkály, miután az utolsó morzsáig befalta a tortát.
Hamarosan hangos csipogás hallatszott az odúból. Kikeltek a rigófiókák. A harkály gyakran meglátogatta őket - egy kis hernyótorta reményében -, még a keresztapaságot is elvállalta.
A rigópárnak soha többé nem kellett új fészket raknia. Az odúban minden tavasszal kikölthették a tojásaikat.

Zsámboki Ákos (9 éves)

Időgéppel Mátyás udvarába

Készítettem magamnak egy időgépet. Nagyon szeretek vele utazgatni.
Legutóbb amikor beleültem Mátyás korába szerettem volna utazni, ezért beütöttem a dátumot: 1489, és elindítottam a gépet. Olyan volt, mintha egy örvény beszippantott volna.
Amikor megérkeztem magamra néztem és kiderült, hogy útközben Mátyás király egyik testőrévé váltam. Hirtelen elbóbiskoltam... Akkor kaptam föl a fejem, amikor egy lány elosont mellettem. Rögtön el is fogtam.

- Hogy hívnak? - kérdeztem.
- Laura – felelte.
- Mit akartál csinálni?!
- Megmérgezni Mátyás királyt.
- De miért?!
- Mert megcsalt! – mondta Laura.
- Rögtön elmondtam ezt Mátyás királynak. Ő pedig szólt a hóhérnak.
Ekkor váratlanul átkerültem a jelenbe. Így nem tudtam meg, mi lett Laura sorsa.

Kali Ágnes
Románia, Sepsiszentgyörgy, 12 éves

Őrkő

Virradt. A nap sugarai fényesen világítottak a Sepsiszentgyörgy melletti domboldalra. A házak udvarából kakasszó hallatszott és látni lehetett, miként költi fel egy gondos asszony két szőke gyermekét. A városka népe még abban a tudatban volt e fényes nyári reggelen, hogy ez a nap sem lesz különb a többinél. Nem is sejtették, mekkora veszély leselkedik rájuk. Kivéve a bírót, aki már álmában is látta, hogy ezen a napon vér fog folyni. Úgy döntött nem ijeszt meg senkit, inkább felpattan szeretett lovára és megérdeklődi a szomszéd városból, merre járnak a tatárok mostanság, nehogy meglepetés érje Szentgyörgyöt. Úgy is tett. Elhagyta a tudatlan városkát és együtt a lovával, akiért mindent megtett volna, elindult Kézdivásárhely felé. Jó reggelt bíró uram, hát mi járatban erre?- kérdezte meglepődve a kézdivásárhelyi bíró.

- Jó reggelt kolléga. Azért jöttem, hogy megkérdezzem tud-e valamit a tatárokról. Merre járnak? Hol tanyáznak? Éjjel fura álmom volt, úgy gondoltam utánajárok a dolognak.
- Hát ne is mondja, ma kaptam a hírt, hogy ide Magyarhonba is elérkezett Batu kán seregével. Jobb is ha szól a városlakóknak, hogy meneküljenek.
- Köszönöm a tájékoztatást. Remélem, még látjuk egymást. Uccu lovam, menjünk gyorsan.Azzal felpattant a bíró a lovára és vágtában hazaindult. Amint haladtak, elértek a város melletti domboldalra, ahol megtörtént a galiba. A ló megbotlott és egy gödörbe esett. A nagyobb baj az volt, hogy fejét belevágta egy nagy kőbe és azonnal megdöglött.
- Ő, lovacskám! Életem értelme, hát mért hagytál itt? És miért pont most? Még rendes temetésed se lesz, ha megtudják a tatárok érkezését. Ez az, nem mondom el és mindenki eljön a temetésre.Délután, az egész város kiment a domboldali sírhoz. Az volt azonban a gond, hogy a tatárok vészesen közeledtek
- Tatár! Tatár! Itt vannak a kutyafejű tatárok! - visított a nép.
- Katonák támadás!- ordított a legidősebb vezér. Elkezdődött a harc. A kis Szentgyörgy végül legyőzte a tatárokat, mert a bíró lovának temetésére gyülekezve észrevették a domboldalról az ellenség közeledtét. Ezt a helyet azóta Őrkőnek hívják.

FELNŐTT KATEGÓRIA

Sághy Zsuzsanna

Az irdatlan nagy szikla, aki beszélni tudott

Valahol a Nagy Kősivatag szélén állt egy falu. A falu lakói szorgalmas, dolgos emberek voltak, akik nehéz körülmények között próbáltak a természet adta szűkös lehetőségekkel élni.
Volt a faluban egy fiatal fiú, aki a maga kis földjén gazdálkodott. A föld azonban, amit korán meghalt szüleitől örökölt, köves volt, sovány, és gyakran pusztította a szárazság. A fiú hiába gazdálkodott legjobb tudása szerint, az időjárás mégis gyakran tönkretette sok munkával megtermelt kevéske terményét. Csak lassanként, lépésről-lépésre haladt a biztosabb megélhetés felé.
Egyszer, az egyik évben különösen hosszú szárazság pusztított. Ami kevés termény pedig a szárazságtól megmenekült, elvitte néhány nagy erejű szélvihar. Szegény fiúnak semmije sem maradt. Mihez kezdjen most? Csak ült naphosszat kiszikkadt, terméketlenné vált földjén, és nézte a sziklasivatagot. Végül elhatározta: nekivág az ismeretlennek, megnézi, mi lehet a kietlen sivatagon túl. Azt rebesgették, nagyon veszélyes út. Mégis úgy döntött, megpróbálja.
Nekivágott hát a kőrengetegnek. Napról napra újabb sziklákat kellett megmásznia, a tűző napsütésben hegyeket megkerülnie, vagy nagyon mély völgyekben baktatnia. Szomjasan, fáradtan bukdácsolt a sziklák között, már majdnem feladta és visszafordult, mikor halk csörgedezés ütötte meg a fülét. A hang nyomába eredt, és hamarosan rátalált egy irdatlan nagy szikla repedéseiből előtörő forrás jéghideg vizére. Ivott a forrásból, mely itt és most az élet és remény vize volt, és vizsgálgatni kezdte a különös sziklát, amelyből a patak előtörhetett.
Egészen más volt, mint a környező hegyek. Rózsaszínes árnyalatain átfutó barna, hullámos csíkjaival kitűnt a többi sárga és szürke kő közül. Kisebb-nagyobb lyukak, mélyedések szabdalták a felületét, amelyeken enyhén átderengett a napfény. Fenségesen emelkedett az egész táj fölé. Alsó repedésein keresztül pedig patak a csordogált.
A fiú letelepedett a szikla árnyékába pihenni. Vállát a kőnek támasztotta. Szinte azonnal különös érzések rohanták meg. Úgy érezte, mintha a több ezer éves szikla beszélni kezdene hozzá. Lassan, bölcsen, és megfontoltan, miközben támaszt nyújtott és védelmezte is őt. A szikla némán szólt hozzá, csak a bensőjében érezte, és hallotta, mit mond. Kimondatlan kérdéseire, kételyeire némán válaszolt. Varázshatalma volt. Ezért különbözött annyira a többi kőtől.
Azt sugallta a fiúnak, térjen vissza a falujába, és a falubeliekkel összefogva vezessék a patak vizét a falu főterén álló, régóta kiszáradt kútba. Nagy szárazság idején gazdálkodjanak együtt a kincset érő vízből, hogy mindenki földjére jusson elegendő. Ha így tesznek, jólétben fognak élni.
A fiú megfogadta a tanácsot. A kút felélesztése után a falubeliek nem győztek a fiúnak eleget hálálkodni. Hiszen az egész falut megmentette. Csodálták eszéért és bátorságáért. A fiú azonban tudta, hogy mindezért a forrást őrző sziklának kell hálásnak lenniük. „A Nagy Beszélő Sziklának”, ahogy magában hívta.
Visszatért hát hozzá, hogy köszönetet mondjon. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a szikla érintésekor újra hallotta a fejében felcsendülő hangokat, újra válaszokat kapott az őt érdeklő, vagy nyomasztó kérdésekre. A maga néma, örök bölcsességével válaszolt mindenre.
A fiú beszámolt a falubelieknek is a Szikla csodálatos hatalmáról. Tudta, vannak a faluban, akik haragszanak egymásra, vannak, akik betegek, szegények, vagy boldogtalanok. Elküldte hát őket vissza a forráshoz, a Beszélő Szikla tövébe. És a Szikla válogatás nélkül mindenkin segített bölcsességével, és sugallataival, aki csak megérintette.
Attól kezdve az emberek békességben, boldogságban és egészségben éltek a faluban, hála a Beszélő Szikla mindig elérhető néma bölcsességének. És sosem felejtették el, hogy ezt a nagy szerencséjüket annak a fiatal fiúnak köszönhetik, aki egyszer elhatározta, hogy kíváncsiságból nekivág az ismeretlennek.

S. Molnár Helga

Hogyan készített odút a harkály a feketerigónak?

Az udvarunkban áll egy fűzfa, egészen pontosan csavartfűz, mert az ágai nem egyenesek, hanem girbegurbák. A szüleimnek sok bosszúságot okoz, mert az ágai folyton ránőnek a házra. Ha erős szél fúj, kísértetiesen csapkodják a falat, meg kopogtatnak az ereszcsatornán. Anyát az dühíti fel, hogy nem tudja használni az alatta álló ruhaszárítót. A fa nyáron kimoshatatlan lila foltokkal pettyezi tele a kiteregetett ruhákat. Mi az öcsémmel azonban nagyon szeretjük a fűzfát. Elosztottuk egymás között az ágait: kettő az én birodalmam, kettő Misié.
Tél végén apa maga elé vette a hirdetési újságot és a telefont. Még aznap délután megérkezett egy bácsi, aki elmagyarázta, hogy milyen veszélyes a fa, és mondott egy számot. Másnap is eljött egy bácsi, aki elmagyarázta, miért nincs szükségünk a fa árnyékára, és ős kimondta ugyanazt a számot. A szüleim egymásra néztek, és megbeszélték, hogy adnak még egy évet a csavartfűznek.
Májusban már minden hétvégét a kertben töltünk. Anya mindig azt mondja, hogy csak azért van kedve annyiszor megkapálni a szamócát, mert közben hallgathatja a madárcsicsergést. Különösen a feketerigók érzik otthon magukat nálunk. Ezen a tavaszon egy harkály kopácsolását is felfedeztük. A szomszéd kertben munkálkodott, de ha  csendben maradtunk, a mi fűzfánkra is átlátogatott.
Egy hétköznap délután egész halom forgácsot találtunk a fa alatt. Felnéztünk, s meglepődve láttuk, hogy a fűzfa egyik vastag ágán tenyérnyi lyuk van: szabályos kör alakú, mintha körzővel rajzolták volna.
– A harkály kihasználta a nyugalmat, – mondta apa – odút vájt a fába, amíg ti óvodában és iskolában voltatok. A fakopács napokon át dolgozott: minden este össze kellet sepernünk a forgácsot. Misivel lábujjhegyen jártunk, és átengedtük a birodalmunkat a madárnak, hátha  ott nőnek majd fel a fiókák.
A rigók azonban nem mondtak le ilyen könnyen a fűzfáról. Óriási zajt csaptak, mintha veszekedtek volna a betolakodóval. Mire az odú elkészült, a harkály eltűnt. Nemcsak a mi fánkról, hanem még a környékről is. Sajnáltuk a pirossapkást, de aztán mégis megbocsátottunk a rigóknak.
Most, júniusban vettük észre, hogy mégis vannak apró lakói az odúnak. A feketerigó anyuka furcsa cserregéssel érkezik, a csőrében kukaccal vagy feketére aszalódott cseresznyével. Amikor berepül az odúba az eleséggel, a fiókák vidám csiviteléssel örülnek. Most is éppen itt hangoskodnak a fejem fölött.

(Kiss-)Péterffy Márta

Esti fények a vízen

Ugye Te is szereted a langyos nyári estéket? Jártál már sötétedéskor a tóparton? Gyönyörűek ilyenkor a fények, a lebukó nap izzó sugarai aranyhidat vonnak a víztükör fölé. Később aztán, amikor már leszáll az éj, az aranyhíd ezüstre vált, felragyog a Tejút, és a Hold puha fénye messziről csalogatja a tekinteted. Azt hihetnéd, hogy ez mindig így volt. Pedig nem ám! A meseidőkben élt errefelé három kismanó, és ők varázsolták ide a fények játékát. Úgy hívták őket, hogy Hajcihő, Ciriháré és Hacacáré.

A három testvér egy tó partján éldegélt, ahol – csöppnyi termetük és jó szívük ellenére – bizony, rengeteg kalamajkába keveredtek. Egy különösen eseményteli nap után szüleik arra az elhatározásra jutottak, hogy elküldik csemetéiket szakmát tanulni. Azt remélték, a munkával majd leszoktatják őket a szeleburdiságról. Így aztán a kismanók iskolába kerültek, ahol Hajcihő elleste a fodrászmesterség minden csínyját-bínyját, Ciriháré kitanulta a pékszakma fortélyait, Hacacáré pedig köszörűs lett.

Amikor eljött az idő, hogy hasznosítsák a sok tudományt, amit tanítóik a fejükbe töltöttek, Hajcihő kerekedett fel elsőként. Végtelennek tűnő gyaloglás után – ami manóléptekkel mérve különösen hosszú utat jelentett – eljutott a Naphoz, aki alig várta, hogy végre méltó frizurát kapjon. Megtiszteltetés volt Hajcihőnek, hogy első kuncsaftja maga a Nap lehet, akinek földig érő aranyszínű hajzuhatagát a világon mindenki csodálja. A kismanó nekiveselkedett a feladatnak, szikrázva csattogott kezében az olló, és hamarosan a Nap ragyogóra nyírt hajkoronával büszkélkedhetett. Hajcihő jókedvűen indult hazafelé.

Aznap estefelé Ciriháré is útra kelt, egyenesen a Holdhoz igyekezett. Ismerte jól az öreget, aki hol kiflit, hol cipót formázott az égen, de már egyre fáradtabban vezette pékségét. Ciriháré amint odaérkezett, nekilátott feladatának. Ezúttal nem a Hold, hanem a kismanó sütött: addig sürgött-forgott, mígnem elkészítette a legszebb, legropogósabb égi kiflit. Aki csak ránézett, legszívesebben beleharapott volna. Így Ciriháré is elégedetten térhetett haza.

Eközben Hacacáré sem tétlenkedett. Úgy hallotta, hogy kicsorbult a csillagok fénye – ezt készült kiköszörülni. Szerszámait magához vette, és elindult. Első vendégének a Sarkcsillagot választotta, aki már olyan fakó volt, hogy a kismanónak nagyon sokáig kellett keresnie az éj sötétjében. Mikor végre rálelt, nyomban munkához látott. Köszörűje bejárta a csillag minden porcikáját, aki a csiklandozást vidám kuncogásokkal kísérte. Végül Hacacáré olyan ragyogóra csiszolta kis barátját, hogy ő világított legfényesebben az égen.

Amikor Hacacáré is hazaérkezett, a család összegyűlt megünnepelni a három kismanó visszatértét. Igen ám, de amikor asztalhoz ültek tóparti házikójuk teraszán, arra lettek figyelmesek, hogy a víz arany és ezüst színekben pompázik. Ahogy pedig pillantásuk feljebb kúszott, meglátták a Hold fehér udvarát is, és azt, hogy az égen egy tejszínű út húzódik. Meglepetésükből felocsúdva hamar kitalálták, mi történt. Hajcihő kiáltott fel először: „Ajjaj, elfelejtettem összesöpörni a Nap haját, és az mind szétszóródott a vízen! Az ragyog úgy, mint egy aranyhíd!” „Én pedig a Hold lisztjét fújtam véletlenül széjjel. Abból lett az ezüsthíd.” – szomorkodott Ciriháré. Harmadikként Hacacáré is felsóhajtott: „Ha a csillagport összetakarítottam volna, most nem világítana idáig a Tejút sem.”

„Sose búslakodjatok!” – vigasztalták őket szüleik. „Szaladjatok inkább vissza befejezni a munkát, és máskor ne felejtsetek el rendet tenni magatok után!” A három testvér elsietett. A Nap, a Hold, és a csillagok szeretettel fogadták őket, és amikor már minden ragyogott a tisztaságtól, köszönettel kérték barátaikat, hogy térjenek vissza minden nap. Ciriháré, Hajcihő és Hacacáré ezt örömmel megígérték, és jóleső elégedettséggel indultak haza. Ezután már a tóparti ünneplésen nem volt náluk boldogabb kismanó.

Azóta is az égbolton serénykednek esténként. Ha megjelenik az aranyhíd, Hajcihő gondosan felsöpri, hogy sötétedés után nyoma se legyen, Ciriháré is alaposan felmossa reggelre az ezüsthidat – ha kell, még a Hold udvarát is –, Hacacáré pedig a Tejutat takarítja. Ha egyik este egy tó partján ülve Te is gyönyörködsz majd a fényekben, gondolj a dolgos kismanókra, és fülelj csendesen. Hátha meghallod, hogy kuncog a Sarkcsillag.

Az Egyperces mesepályázat első fordulójának nyertesei.
Gratulálunk a nyerteseknek.
A Csodaceruza-könyvcsomagokat június 15-én adjuk át a T-Com Gyerek Szigeten, 12 órakor a Nagyszínpadon!

GYERMEK KATEGÓRIA

Kalmár Anna, 5 éves

A beszélő fa

Egyszer volt egy király, és annak egy gyönyörű szép lánya. Az a lány egy napon elment az erőbe virágot szedni. Ment, mendegélt, amíg talált egy fát, ami tud beszélni. Nagyon meglepődött. El akart futni, de a fa a nevén szólította:
- Ne menj el kislány, én nem bántalak téged, én csak barátkozni akarok veled!
Utána a kislány megbarátkozott a fával és együtt játszottak. Eztán a kislánynak haza kellett menni, mert ebédidő volt. Elbúcsúzott a fától és hazaindult. Otthon nagyon mérges volt az apja, mert nem tudta, hol van a lánya.
Leültek enni. A kislány villámgyorsan megette az ebédet, majd megkérdezte, hogy elmehet-e játszani a fához. Elszaladt, de látta, hogy a saját fája már kidőlt, így a fa már meghalt. Az összes állat, ami a fán lakott, rémülten menekült. Katicák, pillangók, mókuskák, rémülten menekültek. A leány nagyon elszomorodott, de a fa belsejéből hallott egy sírást. Egy kis tündérke volt, aki a fa belsejében lakott. Kirepült, elmondta hogy mi a neve, így összebarátkoztak.
- Ha ez a fa nem kel életre, akkor az összes többi fa is ki fog gyökerezni, kijön a földből a gyökerük. De ha az állatkák visszajönnének, feléleszteni a fát, a sok szép emlékkel, akkor a fa is élhetne - mondta a tündérke. A kislány nagyon megörült. Szólt a többi állatkának, azok gyorsan odaszaladtak, és belesúgták a fa fülébe, hogy milyen jó lenne, ha újra életre kelne, mert akkor újra gyönyörű szép lenne.
A fa, amint ezt kimondták az állatkák, máris visszafordult, feléledt, a kislány pedig nagyon megörült ennek. A tündér megköszönte a segítséget, és visszabújt. A kislány eztán hosszan játszott a fával. Itt vége, fuss el véle, itt a mese vége!

A rosszcsont cipők

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, aki mindig csak mezitláb járkált a palotában, de azt nem tudta a király, hogy a kincses raktára tele van pénzzel. Egyszer kinyitotta az ajtót, és ráömlött az összes aranypénz. Nagyon megörült a király, bepakolta a kincset egy zsákba, és elment egy cipészhez. Keresett egy cipőt, de nem nézte meg mindenhol, jó alaposan, így nem látta, hogy a talpán egy cetli van: "ugráló cipők".
Nem vette észre, ezért megvette. Kifizette, odaadta a cipésznek a szatyor pénzét, és hazabaktatott a cipővel. Amint kilépett, már csak ugrálni tudott ide, oda, amoda. Akkor a cipész észrevette, hogy nincs meg az ugráló cipő, nagyon megijed, hát beszaladt a király palotájába. A király viszont nem volt otthon, mert még mindig az ugrálással foglalkozott. Szomorúan a cipész visszabaktatott. A király épp akkor ért vissza, és mérges volt, mert a cipész pont azt a cipőt adta.
Éjszaka, mikor a cipész már aludt, a király belopakodott a műhelybe, és kicserélte a cipőt. Reggel, mikor a cipész felébredt, azt hitte, hogy a nem ugrálós cipő van ott. Kopogott a király, a cipész meg meglepődött, hogy nem ugrál. - "Felséges királyom, hogyhogy nem ugrál most?" - De a király nem válaszolt, csak nézte a cipőket, majd hazaindult.
A cipész kezdett gyanakodni. A saját rablóit küldte oda, hogy megnézzék, azon a cipőn rajta van-e a cetli. Éjszaka belopakodtak a tolvajok, megnézték, és elmondták később, hogy nincs rajta. A cipész nagyon megörült, elmondta a rendőröknek, hogy mit csinált a király. A rendőrök bementek a király palotájába, elfogták a királyt, és bedobták a börtönbe.
Eztán választottak egy új királyt. A cipész nagyon örült, hogy ő lett az, így aztán boldogan uralkodhatott. Itt a vége, fuss el véle, itt a mese vége!

A nyuszi új esőkabátja

Egyszer, egy nagy viharban a nagy szél egy kocsiról lefújt egy sárga lepedőt. A lepedő szállt, szállt, szállt, míg bele nem esett a vízbe. A víz vitte, vitte, messzire vitte, de utána egy medve kihorgászta. Nagyon megtetszett neki a sárga lepedő, felvette, és ejtőernyőt csinált belőle.
Felment egy hegyre, leugrott az ejtőernyővel, de nem tudott kormányozni. Látta, hogy egy fenyőfának fog esni, így elengedte az ejtőernyőt. Az volt a szerencse, hogy vízbe pottyant. A kis sárga lepedőt pedig továbbvitte a szél.
Később két kis sündisznócska talált rá. Nagyon megtetszett nekik, és mivel pont akkor volt a vásár, belepakoltak répákat, és elmentek a vásárba. Amint nyúl asszonyság meglátta a nagyon szép répákat, odament, és megvette őket. De annál jobban tetszett neki a sárga lepedő. "Mennyiért adjátok el a lepedőt?" - kérdezte. "Egy darab káposztáért" - mondták a sündisznók. Nyúl asszonyság adott nekik egyet, ő pedig megkapta a lepedőt.
Hazament, csinált egy kis kabátkát, rá is adta a kisfiára. Itt a vége, fuss el véle! Ha nyuszikának nem lett volna ilyen szép esőkabátja, az én mesém is tovább tartott volna.

Magyar Balázs, 10 éves

 A láthatatlanná tevő kalap

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, ami egy gazdag földesúré volt. Sok állat talált benne búvóhelyet. A szomszéd falu lakói úgy gondolták, hogy vidám kis manók is vannak itt, mert aki az erdőben járt, mindig jókedvű lett. Az erdő mellett volt egy kis ház, itt lakott az erdész a családjával. Két kisfia volt, a 8 és fél éves Lacika, és a kistestvére, Tomika. A gyerekek nagyon szerették az erdőt. Lacika minden nap kiment játszani, meglátogatta barátait, az állatokat. Egy napon is az erdőben sétált, amikor találkozott a szomszédjukkal, a 76 éves Bözsi nénivel, aki éppen gombát szedett. Lacika segített vinni a kosarát.
Bözsi néni azt mondta:
- Képzeld, Lacika, bent az erdőben találkoztam egy manóval, aki adott nekem egy kalapot, mert tudja, hogy szegény vagyok. Ezt én neked adom, mert olyan jó fiú vagy, hogy segítettél.
Lacika fel akarta próbálni, de mikor a fejére tette, láthatatlan lett. Levette és futott vele haza.
- Köszönöm szépen Bözsi néni, és viszontlátásra - kiabálta.
Otthon a családja nagyon örült. Másnap reggel arra ébredtek, hogy kint eldőlt egy fa. Kinéztek az ablakon, és látták, hogy favágók jöttek, a földesúr munkásai. Ki akarták vágni az erdőt. Tomika sírni kezdett, hogy mi lesz az állatokkal, ha nem lesz erdő.
- Ne sírj Tomika, van egy jó ötletem- mondta Lacika. Feltette a fejére a kalapot és kiment. Beállt egy fa mögé, és amikor a favágó belevágta a baltáját a fába, feljajdult:
- Jaj, jaj, miért bántasz engem, favágó!
Bármelyik fát megpróbálták kivágni, mindegyik jajgatni kezdett. Persze Lacika jajgatott helyettük. A munkások úgy megijedtek, hogy elszaladtak a földesúrhoz és elmesélték, mi történt.
- Mi nem vágunk ki jajgató fákat- mondták.
A földesúr ijedtében világgá ment, meg sem állt Új-Zélandig. A jajgató fák híre messze földön elterjedt, és az erdőt többé nem merte bántani senki. Lacikának segített a láthatatlanná tevő kalap, és ezután is játszhatott a kistestvérével az erdőben. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Umann Róbert, 10 éves

A titokzatos temető

Egy téli éjszakán Klokingo falujában történt, amit most el akarok mesélni nektek.
A falu békésen aludt, amikor szörnyű vihar támadt pontban éjfélkor. A legenda szerint a falu temetőjében ez a vihar ébresztette fel a temető szellemeit. A szellemek azért vannak ébren éjfélkor, hogy kísértsék az emberek álmait. Az emberek, amikor felébrednek, nem mernek többé elaludni. Rettegni fognak a saját álmaiktól. Ha felébrednek és többé nem alszanak el, akkor könnyen el lehet őket pusztítani. A szellemek azért csinálják ezt, mert el akarják pusztítani az emberiséget és így szállnak faluról-falura. De én még a borzalmas álmaimtól is el tudtam aludni. Rajtam kívül viszont senki sem.
Azt gondoltam, hogy én elintézhetném ezeket a szellemeket és volt is rá egy jó módszerem. Éjfélkor, bármilyen fáradt voltam, kimentem a temetőbe. Szerencsére a szüleim már aludtak, így nyugodtan, de lábujjhegyen kiosontam a szobából. Amikor a temetőbe értem, épp akkor jöttek elő a szellemek. Elbújtam egy sír mögé és kikukucskáltam. Amikor indulni akartak, én kiugrottam a sír mögül és ezt mondtam: - Állj!
Legnagyobb meglepetésemre az egyik szellem rémülten felkiálltott: - ÁÁÁ, egy ember! Mit akarsz itt, te gyerek? - mondta a főszellem.
- Azt akarom, hogy hagyjatok minket békén.
- Ha, ha- nevetett a főszellem. De ekkor én azt mondtam: - Nem hiszek bennetek!
És ekkor az összes szellem egyszerre eltűnt. Az emberek már el mertek aludni, és minden visszakerült a régi kerékvágásba. Én meg visszamentem és mindent elmeséltem aggódó szüleimnek, akik közben átkutatták az egész falut utánam. Először szidni akartak, de amikor megtudták, hogy én mentettem meg az életüket, agyba-főbe dicsértek. Hát így végződött az én mesém a titokzatos temetőről.

FELNŐTT KATEGÓRIA

Szalmagyopár jelige

Rózsabogár

Olyan meleg nyári nap volt, hogy Tomi legszívesebben fagyiban fürdött volna - eperben vagy vaníliában, ezt nem is volt olyan könnyű eldönteni -, mindenesetre nem a diófa lombja alá kitett, dedósoknak való kék műanyagmedencében. Nem volt nagyobb a nagyi mosogatódézsájánál, és ha túl nagy lendülettel toccsant bele az ember gyereke, alig maradt víz az alján. Mint például most. Így aztán Tomi kedvetlenül kecmergett ki belőle, és elindult a málnás felé, hátha megérett már egy-két szem ebben a nagy melegben. 
Ahogy arrafelé sétált, egyszer csak látott valamit megcsillanni jó messzire, túl a kert végében húzódó orgonabokrokon, túl a réten, a forróságtól kiszáradt patakon, túl a hatalmas tölgyfán, ami a rét túlsó végén állt őrt már talán száz éve is, sőt, még a közelebbi kis dombon is túl, a távolabbi nagy domb hajlatában. Olyan színe volt, mint annak a bogárnak, amit pár napja mutatott a nagypapi, és amire azt mondta, rózsabogárnak hívják: fényes zöld, csillogó, nagyon szép színe. De ez a valami sokkal-sokkal nagyobb volt: mint egy asztal, vagy talán még annál is nagyobb, ebből a távolságból nehéz volt megítélni. Mozoghatott is, mert a napfény újra és újra megcsillant rajta.
Tomi csak nézte, nézte ezt a titokzatos, fényes valamit, törte a kobakját, veszettül törte, aztán egyszerre csak felrikkantott:
- De hiszen ez egy ufo!
Hú, de izgatott lett, hú, de megijedt! Nem is tudta nagy hirtelenjében, melyik érzés az erősebb, csak azt, hogy azonnal el kell mondani nagypapinak, hogy mi történt, és már rohant is hozzá:
- Nagypapi, nagypapi! Ott van egy űrhajó, egy ilyen izé, tudod, ami a tévében is volt, láttam, nagypapi, láttam! Biztos most szálltak le, gyere, gyere gyorsan! Vagy nem is, lehet, hogy rosszat akarnak, bújjunk el inkább! De hova? A pincébe lesz a legjobb, de csak ha nincsenek egerek. Bár ha vannak, akkor lehet, hogy félnek tőlük, és nem mernek lejönni.
Nagypapi azonban előbb látni akarta azt az űrhajót, úgyhogy kézen fogta Tomit, és elindultak a kert felé.
- Tényleg csillog ott valami, de ilyen messziről nem látom, mi lehet az. Gyere, megnézzük!
- De én nem akarok menni! Félek! Menjél csak te egyedül, aztán majd elmondod, mit láttál!
- Gyere csak velem, Tomikám! Tudod, ha félünk valamitől, jobb közelebb menni, mert a távolság csak növeli a félelmedet. Ha meg egészen közel mész hozzá, ilyen iciri-picirire zsugorodik - mutatta a majdnem összeérő két ujjával.
Mentek, mendegéltek, el az orgonabokrok mellett, át a réten, a kiszáradt patak feletti pallón, a tölgyfa óriási lombja alatt, el a kis domb mellett. Tomi egyre jobban szorította a nagypapa kezét, sőt, a végén már becsukta a szemét is, és a lezárt szemhéjak alatt kis, zöldfejű emberkéket látott egy rózsabogárzöld űrhajó körül sétafikálni. Végül gondolt egy merészet, és kinyitotta a szemét. Egy pillanatig még mindig látta az űrhajót, az emberkéket, aztán hirtelen már azt, ami tényleg ott gurult a két domb között: egy zöldre festett régimódi traktort, annak a teteje csillogott a napsütésben.
- No, mutasd, kisunokám, mekkora az a fránya félelem! - mosolygott rá a nagypapája.
Tomi meg boldogan szorította össze a mutató és a hüvelykujját - nem volt köztük egy hajszálnyi rés sem.

Németh Gabriella

A tenger borsószemkirálykisasszonya

Valahol a tenger mélyén, hínártól és moszatoktól beborítva, félig belesüppedvén a tengeri iszapba, ott hever magányosan egy tenyérnyi kagylóhéjba zárt kis csoda. Kívül sár és mocsok veszi körül, belül, pedig aranyosan, ezüstösen csillogó palotájában ott csücsül parányi trónján, a tenger borsószem királykisasszonya. Boldogtalanul, elveszetten tengeti életét. Senki nincs, akivel megoszthatná királyságát. A legfényesebb csillag odafenn az égen nem ér fel az ő ragyogásával. De ez mind mit ér, ha társak nélkül. Egyre csak hull a könnye tehetetlenségében, mintha csak az lenne a dolga, hogy Ő sírja a tengert. Pedig arra született, hogy az emberek csodálatára legyen. Hogy boldogságot hozzon az emberek életébe ragyogásával.
Egyszer egy halászhajó sok más társával együtt a magasba emelte, de a túlsúlytól megrepedt a háló, Ő pedig még mélyebbre süllyedt vissza a tengerfenékre, mint ahonnan a hajó kihalászta. Kiszorították a nálánál erősebb, nagyobb darab kagylók, ő, pedig nem tudott tovább küzdeni az életéért. Egy új és szebb élet reménye veszett oda. Létének értelme kérdőjeleződött meg. Azóta hever itt, a gyöngyhalászok hálója ide már el nem ér. Néha, mikor szelídebb fény villan meg az álmán, hiszi, hogy egyszer majd erre jár egy mélytengeri búvár és kiemeli őt a sötétségből. Föl a fénybe, ahol talán majd Ő adhat világot másoknak.

Fer-Kai

Gergő születésnapja

Közeledett a hajnal. Gergő az imbolygó bárka orrában állt, és előre figyelt, ahol alig észrevehetően világosodni kezdett a láthatár.
Visszagondolt az éjszakára, amikor titokban kilopakodott a halászkunyhóból, ahol szülei békésen szuszogva, mélyen aludtak. De sokszor is hallotta pajtásaitól, hogy "Gergő - tekergő", és lám, most ellenállhatatlan vágytól vezérelve tényleg útra kelt az éj leple alatt! Tudta, hogy ünnepnap következik, és szülei - akárcsak a többi halász a faluban - ezen a napon nem fognak kora hajnalban felkelni. Már az este is egészen más volt, mint a többi hétköznapon. A bárkát szinte teljesen ellepték a - ki tudja honnan érkező - kis hernyók, és Gergő valamilyen oknál fogva nem engedte, hogy szülei kisöpörjék őket a bárkából.
Amikor éjszaka vízre szállt, a Telihold ragyogó fényében csodálkozva látta, hogy mind egy szálig eltűntek a hernyók, és helyettük furcsa kis csomagocskák himbálóztak a Bárkában mindenütt. Hamar rájött arra, hogy ezek csakis bábok lehetnek. Így hát jóleső érzéssel evezett tovább kifelé a rábízott kis utasokkal, akik apró, eleven kabinjaikban aludtak. Amikor az öbölből kiért a szelíden hullámzó nyílt vízre, letette az evezőket, és órákig nézte a végtelen tengert.
Körülfogta a csend, amelyben csak halk csobbanások hallatszottak olykor. Érezte, hogy körülötte minden élő, eleven, és minden alakulóban van. Az egész világ egy nagy ünnepnapra készülődött. A háta mögött egyre lejjebb ereszkedő Telihold halványodó fényét szemből egy másik Fény kezdte felváltani.
Gergő soha nem tapasztalt éberséget érzett: a várakozás és a bizonyosság örömét! A Bárka orrába kiállva nézte a lenyűgöző, hatalmas színjátékot, ahogy a pirkadat fényében lilásra, vörösesre, majd aranyra színeződött minden. Az Ég szinte valóban égni kezdett, s Keleten, a tenger mélyéből előbukkant a Nap óriási fénykorongja. Körülötte Ég és Tenger eggyé vált az arany ragyogásban. Gergő szívét hála és öröm feszítette, és érezte, hogy szívéről leoldódnak a kötelékek és csomók. Ebben a pillanatban a Bárkáról kirajzottak a bábokból észrevétlenül kikelt pillangók. Az égi virágokként vidáman tarkálló csoport útra kelt a Nap felé. Gergő ámulva nézett utánuk. Csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy ő is úton van a Fény felé, még akkor is, amikor megfordítja majd a Bárkát, és evezni kezd hazafelé, ahol a halászfalu csendesen alvó lakói várják az ünnepnapot.
Az új napot: Gergő igazi születése napját!

Mészáros Zsófia Réka

Tüskeböki

Volt egy kis sün, Tüskeböki
Minden vágya nagyra nőni.
Sokat evett, mind hiába,
Csak a hasán nőtt a hája.

Gondolt egyet, nosza rajta
Elmegy akkor ő a partra.
Ott lakik az erdő esze
Ráncos szemű öreg keszeg.



Meg is kérdi kicsit félve,
Mindenféle jót remélve,
Hogyan lehetne ő nagyobb,
Akár az az elefánt ott?

A keszeg csak tátog-tátog,
Mit akar a süni már most?
És ezért azt válaszolja:
- Elefántot kérdezd meg, na.


Odamegy az elefánthoz:
- Kérdeznélek, ha nem bánod!
Hogyan nőttél ilyen nagyra?
De csak földet túr agyara.

Kiált újra Tüskeböki
Majd a torkát ordítja ki
Az meg csak az égre bámul,
Finom levelek után nyúl.

Harmadszorra kérdi a sün.
Lassan most már dühbe is gyün.
De az elefánt csak fogja
És a földbe betapossa.

Tüskeböki nagyobb nem lett
Elefántnak orvos kellett
Jobb lett volna, ha a süni
Kicsiny voltát büszkén tűri.